„Mi 2006-ban döntöttünk a külföldi munka mellett, no nem teljesen önszántunkból, inkább a könnyebb pénzkereset miatt. Gyógytornászként a férjemmel 70-70 ezer forintot vittünk haza Magyarországon, és miután hallottuk, hogy a UK-ben 33 ezer font éves jövedelemmel díjazzák a gyógytornászokat, úgy gondoltuk, ott a helyünk. Persze nem örökké, csak addig, amíg itthon egy házat tudunk venni hitel segítsége nélkül.
Körülbelül 3 évet gondoltunk külföldön eltölteni, de idén januárban ünnepeltük a 6. megkezdett évet Skóciában.
Egy öregek otthonában kezdtük, ahová kalandos úton jutottunk el, nem részletezem életünk minden megállóját, mert azért ennyi idő alatt sok minden megesett velünk.
Szóval az első helyen hamar ráébredtünk, hogy miféle furcsa szabályok és törvények uralkodnak külföldön.
A szállásunkat 5 másik (javarészt kínai) kollégával osztottuk meg - akkor még nem tudtuk, de így utólag igen magas összegért havonta. A munka nem volt éppen felemelő, főleg, hogy kezdőként a fülöp-szigeteki kollégák állandó céltáblái voltunk.
A férjem 5, én 9 hónapig dolgoztam ott.
Szinte soha nem találkoztunk
A következő munka éjszakai árufeltöltés volt a férjemnek, és ugyanott pénztárosság nekem. Szinte soha nem találkoztunk, én reggel 8-kor indultam, mikor a férjem hazaért, és 6 körül értem haza, hogy lássuk egymást egy órára, mielőtt elment éjszakázni.
Közel egy évig így dolgoztunk, egy másik, belvárosi lakásban éltünk, viszonylag jó áron, volt hétvégi félállásunk, és ebben az időszakban tudtunk elkezdeni spórolni. De ekkor már majdnem két éve külföldön éltünk. Rá kellett tehát jönnünk, hogy bizony egy ház ára legalább 5-6 évbe telik, ha az ember a minimálbért keresi. Közben persze gőzerővel azon voltunk, hogy gyógytornászként tudjunk elhelyezkedni.
Négy évig regisztráltattuk magunkat az itteni gyógytornász szövetségnél, nem kevés pénzért, és megszámlálhatatlanul sok helyre beadtuk a jelentkezésünket, és nem viccelek, 2 helyről jött nemleges válasz, a többiről még az se.
Gyerekvállalás
A férjem az éjszakázás után a Hiltonban helyezkedett el, mint takarító, engem pedig előléptettek supervisorrá, ami olyan kisvezető-féle. Később a férjem is előléptették a Hiltonban, de csak a munkája és a rá nehezedő felelősség nőtt, a fizetése sajnos nem.
Ezután ő elment a kórházba takarítónak, én pedig szintén váltottam egy takarító céghez. A munkahelyi kalandjainkról regényeket tudnék írni, egyszer majd sort kerítek rá.
Közben jelentkeztünk önkormányzati lakásért, amit meg is kaptunk, jelenleg is itt élünk. Én a takarítós cégtől eljöttem szülni, és már nem is mentem vissza oda dolgozni. Na, a külföldi gyerekvállalásról is tudnék egy jó pár szót ejteni.
Jelenleg a férjem egy egyetemen mindenes, én itthon vagyok a gyerekkel, és félállásban takarítok.
A pénz megvan, de mi lenne otthon?
A gyógytornáról már réges-régen lemondtunk. Az elmúlt 2 évben komolyan elkezdtünk a hazamenetelen gondolkozni, ugyanis a kitűzött pénzösszeg megvan, csak épp az a kérdés, hogy otthon mihez kezdjünk, hiszen a gyt tagságunk már otthon is rég lejárt, de nem is igen mennénk vele semmire, hisz 6 év alatt jószerivel mindent elfelejtettünk már.
Marad tehát a pénztárosság? Abból otthon nem tudunk családot fenntartani, itt viszont igen. Voltam már otthon munkainterjún, ahol pontosan tudták, hogy külföldön élek, és csak az interjú miatt megyek haza, és ahonnan épp azzal küldtek el, hogy a másik jelentkező pesti, míg én külhonban élek, és nem tudnék a munkámra koncentrálni, míg hazaköltözik a családom.
Kényszeremigránsok vagyunk mi is, sok földinkkel együtt, akik csak azért nem tudnak hazamenni, mert otthon nem tudnak megélni.” 2012.03.30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése